Ezt csak azért, hogy legyen egy decemberi bejegyzés is. No meg azért, hogy mindenkinek elmondjam: beköltöztünk és ez nagyon jó. BÚÉK.

* Medvebarlang light. *
Ezennel meghírdetjük a medvebarlang projekt világos, vidám változatát. Csak lessék. Csak várják.

Folytatom a Maros völgyi villamos reklámját. Találtam még egy cikket, ami a szomorú dolgok mellett jó hírekről is ír. Az oszlopokat, drótokat elhordták ugyan, de Arad és Gyorok között még megvan a villamosvonal, és néhány villamoskocsit is felújítottak, amivel néha hét dollárért turistákat szállítanak. Egy GANZ gyártmányú kocsit is felújítottak a Budapesti Közlekedési Múzeumban örzött dokumentáció alapján. Gyorokon különben múzeumként működik a régi remíz. Ha a manó egy kicsit nagyobb lesz (lehet már jövőre?) akkor egy tervezett kirándulásnak (Temesvár, Arad, Gyorok, Lippa, Solymos, Déva, Vajdahunyad, Gyulafehérvár) ez is egy állomása lesz. A cikk szerint a villamosvonal megszüntetése tönkretette a környék gazdasági életét is: a falusiak nincs mivel Aradra szállítsák a terményt, és nem értik, hogy lehet az, hogy a múlt század elején kifizetődő volt egy ilyen villamosvonal, míg ma már nem az. Ez jól hangzik, de sajnos igaz is lehet: ma már nem lenne kifizetődő. De akár támogatni is érdemes lenne.

"Hej, furcsa egy világ van odaki, tesvér, az eccer biztos. Nekem ne mongya senki, hogy ijen meg ojan rokonok vagyunk, tesvérek vagyunk, me nem állok jót magamétt. Tesvérek lehettünk valamikor, egy csecset es szophattunk hajdanában, rokonok es lehettünk ahajt, nagyon ahajt, de hogy ebből mára alig maratt valami, az héccencség. Me ha oda eccer kimentél, s béálltál a lóversenybe, ott osztán futni kell. Hajtanak, mind a kutyát, mind az állatot, s osztán miétt, a semmi pénzétt. Eleinte minden mocsok munkát veled végeztetnek, s még örvendesz es neki, hogy vetnek érte valamit, hogy mesze. Ott mondhatod, hogy így meg úgy, hogy ez meg az. Ilyen fasza fiú vagyok, olyan betyár leginy vótam. Nem érdekel ott senkit. Ha má eccer odamentél, akkor úgy jártál, mind a régi viccbe, hogy amikor éhesen, szomjason mejen a csórócska a sivatagba, s eccer csak szembejő vele egy oroszlány, gyorsan felfut a fenyőfára... Aszongya erre a komája, akinek ugye meséli a hapsi, hogy cseszd meg, hiszen a sivatagba nincs es fenyőfa. Reanéz a másik, ugye, tüzel a képe, s aszongya, ne, amikor meg vagy jedve, nem nézed, hogy van-e vaj nincs. Ez van, tesvér, ha van, ha nincs fenyőfa, neked akkor es fel kell mászni, ha eccer oda kimentél. Mosogacc, takarittasz, szart hánysz, ápolsz, feltörölsz, kitörölsz, mindent meg kell csinálni, s még nem es teccik nekik. Kötekednek, hogy így meg úgy. Cseszegetnek. Gübü egy világ, az osztán biztos. S gübü emberek, az es szent. Aszongya a mútkor a patrony nekem, egy bünagy, csemer állat pacák, úgy nézett ki, hogy es mondjam, olyan tedd el s elé se vedd itt nálunkfelé, úgy nézett ki, mind a kőcsönkérés. No, aszongya, má nem es emlékszem, mire fel... szóval valamiétt belém kötött. Én má kezdet kezdetin megmontam vót a kolégáknak, a magyaroknak, hogy ha jót akarnak, akkor ne mind herregjenek, ne cseszegessenek, me ki találnék fogyni a béketűrésből, s osztán meglássák, hogy mi lesz. Me' olyankor kikapcsolok, s halomba rakom az összes akciós magyart, de úgy, hogy míg élnek, soha nem felejtik el. Mondom, pecegtette a haver a telefonyos herkentyűjit, s úgy félszájról meg találta kérdezni, hogy nálatok, románoknál hogy es van az élet. Két cementeszsákkal szabtam vóna eppeg felfelé a negyedikre, amikor eszonta, no, szépen letettem a zsákokot, s úgy fél fordulatból fel találtam nyomni egy téglafalra. Úgy a fődtől fél méterre kalimpáltak a lábai, miközben én a grabancánál fogva tartottam a friss malteres falon. S mán azon vótam, hogy egy cseppet megmonyókolom, hogy lássa a koma, bazeg, hogy milyen a székely, ha lerománozzák. Az es végigfutott hirtelennyibe a fejemen, hogy a bakkancsot bétartom aligocska a gyomorszája tájéka felé, s hogy sirittek vaj kettőt a nyaka közi, ahogy felénk az asszonyt vaj a gyermekecskéket szokás. Úgy elkezdett az, bazeg, hápogni, hogy így meg úgy, hogy ő nem úgy gondolta, s így tovább, hogy osztán megsajnáltam, s leengettem. Láccott rajta, hogy nagydarab létire olyan hitvány, jeszke, hogy bőcsködik, bőcsködik, de ha egy cseppet hangosabban találtál reaszólni, rögtön leveri a szekrényről a lekvárosborkányt. Jedtibe! Osztán meg úgy ficánkolt a kezeim között, mind a bihal a pocsolyába. Orditthattam es biztos egy erősset, attól meg es jedhetett a szerecsia. Elég a hezza, értetted-e, azótától fogva nem vót bajom egyikkel se. A többiek es látták, a kolégák es akkor, hogy bolond vagyok, ha felhergetnek, meg es montam nekik es, tük es így jártok, vaj még úgyabbul, ha nem hattok békin. Aszt es hittem akkor, hogy szedhetem a szerszámokot, s ehetem az otthonról hozott házikenyeret s a szalonnát az állomásba, míg benne tart, me ez engem úgy kitesz, mind a macskát a dolgára. No de osztán nem úgy lett, kellett a fickónak a munkaerő, aki dolgozik es, úgy, mind egy állat, me az ottaniak többet pihennek, mind amennyit dolgoznak. No, osztán megmarattam ennél a pasasnál, essze es barátkoztunk, megszeretett. Nem es mejen mosmár rosszul sorom. Csak ne kéne állandóan pecsételtetni járni a szlovákokhoz, me, ugye, az közelebb van. Ez veszi el a sok időt meg energiát. Osztán kekeckednek es velünk a határon. Eleinte még szarabb vót a helyzet, míg meg nem tanultuk, hogy kell a dolgot csinálni. Belé egy ezrest a pasaportba, s nincs probléma. Megér egy pecsétet, há' nem? Az elejin egy fiatalabbacska, tejfelesszájú két nap mián ki akart tiltatni az országból. Álljunksza meg, mondom neki, me hogy eztet hogy es gondójja. Az úgy bérezelt, hívta a főnökeit. Azok osztán rendes emberek vótak. Az igaz, hogy ötezerbe került, de sikerült elintézni. Mára már tuggyuk, hogy kell eztet csinálni. Jön a magyar, má ismer, viccel valamit, röhögünk egyet a hüje viccein, dicsérjük istenesen: E má beszéd, tesvér! Mondjuk egymásnak előtte. Az meg ojan boldog, hogy szinte tánclépésbe mejen tovább. Az igaz, hogy nem könnyű ott sem az élet, nem támasszák Pikk szalámival s csabaival ott sem a kertet. De méges más. Dógozni kell, az biztos. Hétvégeken osztán, ugye, eccer-eccer el es engedheti magát az ember, még ki es kapcsolódhat egy cseppecskét. Micsinájunk. A mútkor például, nem azétt mondom, de egyik hétvégin iddogáltam eppeg, amikor odajött egy olyan festett naccságaféle. Fiatalba! Látta, hogy van pénzem, s nem hagyott békin, hogy így s úgy. Hogy ő szeret münköt, s hogy járt a mü vidékünkön. Tuttam, hogy mire mejen ki a dolog, iszen én sem vagyok hülye, osztán akkoriba fehérnéppel nem es vót dolgom, az es igaz, no, gondoltam, ette fene, lett utána, most emberedre akadtál, bévittem a barakba, s ott osztán mindenféleképpen reggelig. S még akkor es azt akarta, hogy még s még. Nekem dolgozni kell kicsianyám, alig tuttam kipakolni. Az egy olyan vót, még olyant es csinált, ptű, amit csak azokon a pornókon lehet látni. Mikor ment el, még aszonta, megkeres, nem kellesz többet, montam neki, csak menegess a magad úttyán. No, ilyen vót. Nem könnyű odaki a viáca, tesvér."
(c) by Fekete Vince

Válságnapok. Nem történt semmi rendkívüli, csak világossá vált, hogy nem működik a rendszer. A javításkísérletek pedig újabb problémákat szültek. Irodalom: Watzlawick, Weakland és Fisch, 1990: Változás: A problémák keletkezésének és megoldásának elvei. Budapest: Gondolat. Hogy segítsek úgy, hogy ne rontsak?

Ismét benéztem, hátha valami írt a blogomba. Semmi. Úgy látszik ezt is nekem kell csinálni. Ritkán írok, pedig történések vannak, de az építkezés mindkét lábamat a földön tartja. Néha pillanatokra rádöbbenek, hogy mennyivel földhözragadtabb életet élek mint régen. De haladnak a dolgok és aztán újra lesz energiám meglátni dolgokat.

Az egyik történet: sikerült megfelelnem a bolondnak. Át akart verni, de nem hagytam. És visszaütöttem. És még meg is köszönte. Hiába, no: ügyes vagyok ;)

A másik: erről nehezebb beszélni... Sokszor kapom magam azon, hogy összevissza jár az agyam amikor valakivel beszélgetek és nem is figyelek rá. Próbálok megszabadulni ettől a rossz szokástól és nemrég egész jól sikerült. És mindíg megdöbbenek amikor valaki ennyire őszintén fejezi ki a gondolatait/érzéseit. Én miért nem tudom?

Kicsit utánanéztem a dolgoknak, és találtam egy képet is a villamosról. 1913-ban épült, Keleteurópa első keskenyvágányú elektromos vonata volt. 1988-ban még utaztam vele, néhány évvel később megszüntették, azóta a vágányokat és a villanypóznákat is elhordták. Az itt található cikk szerint ezek a póznák voltak az első vasbetonszerkezetek Románia (!) területén. Hiába, Erdély huszadik századi történelméről nyíltan beszélni még sokáig tabutéma lesz Románia területén.

Emlékmorzsa #1:
Lippán, nem is olyan régen, járt egy villamos. Ez volt európa legrégebbi működő villamosvonala. Valamikor a múlt század végén készült villamoskocsikból állt, nyitottakból - pont mint a vadnyugaton. Ha jól emlékszem, Ganz felirat volt a kocsikon. Ez a villamos nem csak a városon belül járt: Összekötötte a környező falvakat. Tulajdonképpen Aradról (átszálással) villamossal el lehetett jutni Lippára - és tovább is. A villamos nem nosztalgiajárat volt. Falusiak utaztak rajta nagy zsákokkal. Egyik kocsiból át lehetett menni a másikba - a szabadban. Ellenőr is járkált, koszos ruhában. Emlékszem egy ellenőrre, aki kigombolt sliccel járkált, az ellenőrigazolványa is a nadrágjára volt kitűzve.

Ma reggel újra eszembe jutott, hogy mennyire szeretem a reggeleket. Hat előtt tíz perccel jártam a Margit-hídon és szépen látszott az ébredező város az ébredező fényben. Nehéz megállni, hogy ne vonjak le következtetéseket, ne általánosítsak. De igyekszem. Az uszoda jó volt: a kinti hűvöshöz képest a víz langyos volt, a társaság jó volt. Tulajdonképpen ez hozta egy kicsit helyre a hangulatomat.
Kezd besűrűsödni a programom: Veszprém, Várad, Bécs; autószervíz, építkezés - és mindez az elkövetkező egy hétben. És örülök mindegyiknek - kicsit hiányzik a csavargás.
A találkozótól ismét nem várok túl sokat, az előző alkalom is ezért tudott jó lenni. Most pedig dolgozni fogok.

"A lovag meghalt és eltemettetett. Három bohóc parentálta el, és sírhalma nincs, így hagyta meg, hadd játszhassanak a gyerekek rajta, és fejfáján csak ennyi áll: Itt nyugszik Don Quijote de la Mancha, mert meghalt. És a fejfa másik oldalán, elmosódott, öreg betűkkel, csak ennyit lehet kivenni:
. . . ÉS A MI KEZÜNKNEK MUNKÁJÁT TEDD ÁLLANDÓVÁ NÉKÜNK, ÉS A MI KEZÜNKNEK MUNKÁJÁT TEDD ÁLLANDÓVÁ!
De nincs is fejfája.
És ez a nemlétező sírhalom a lépcső a tavaszba, a játékosba, a kedvesbe, a borzalmasba, föllépünk ide, szerelmem, és örvendezünk és fejünket törjük és aggódunk és mindenről megfeledkezünk."
[Szilágyi Domokos - Don Quiote Végrendelete]

Erdélyinek, kisebbséginek lenni izgalmas.

Lezártam egy szakaszt az építkezésben: elküldtem az eddigi kivitelezőt mert át akart verni. Kifizettem, elment és boldog vagyok, hogy végre tiszta lappal lehet folytatni. Visszagondolva ismerős volt a helyzet: nem tetszik egy állapot, ezért menekülök belőle - bármi áron. Párkapcsolatban is, munkahelykeresésben is így tettem, alig vártam hogy végre tiszta helyzetet teremtsek. Most viszont kezdem érezni, hogy legalább ennyire fontos az, hogy az ember megelőzze és alakítsa a problémákat.

"Ne felelj meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, hogy ne légy te is ő hozzá hasonlatos;
Felelj meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, hogy ne legyen bölcs a maga szemei előtt."
(BÖLCS SALAMONNAK PÉLDABESZÉDEI, 26. 4-5)

Ez utóbbit akarom most megtanulni.

Vettem ablakot. Hármat, két helyre, mert az egyiket két részből fogjuk összerakni. Nem volt egyszerű döntés. Végül Magyar Ablakot választottam, így nagy betűvel. Borovi, 1.4K, Low-E. És sok pénz. Milyen materialista bejegyzés...

Alig aludtam az éjjel. Este fáradtan lerogytam az ágyba és elszundítottam, de miután felkeltem és megmosakodtam már nem tudtam elaludni. Azért sem, mert rögtön előtte otthoni konfliktushelyzet lépett fel, amit ismét nem sikerült kezelnem. Aztán csak kavarogtak a fejemben az alapozások, aljzatbetonozások, pillérek, szivattyúk és társaik. Kéteszer felkeltem, unicumoztam és Pop, Csajok, Satöbbit olvastam, mintha. Pedig dehogy.

Túl gyakran alakulnak ki mostanában konfliktushelyzetek. Ezeket próbáljuk néha-néha kezelni, megbeszélni, de a releváció általában hiányzik. Most egy fülesszöveg következhetne, és én sem tudnám megmagyarázni, hogy miért nem az. Nem megy nekem az analízis. A deriváltakkal még elboldogulok, de a tübbire már nem emlékszem. Gondolhatom, hogy nem számítok, hogy nem fontos belőlem az, amit én fontosnak tartok. De lehet, hogy csak a véletlenülélés van a lényeges okok között. Belefáradtam a nemalvásba. Reset.

Merre megy ez a busz?
A felnőttek nagyrésze nem tud mit kezdeni ezzel a kérdéssel, míg az óvodások sokkal inkább helyes választ adnak meg. Vajon miért? Európa kontinentális részén a helyes válasz: balra. Azért, mert nem látszanak az ajtók, tehát a másik oldalon vannak. Ilyen egyszerű. Nekem ez a feladat azért fontos, mert azt mutatja meg, hogy annak is lényeges információértéke van, ami nincs, nem látszik.
Van egy manóm. Szeretem amint nézelődik, nyögdécsel, mutogat. Szeretek foglalkozni vele, mesélni, énelelni neki és nagyon örülök annak, hogy van. Mi az információértéke annak, hogy eddig nem írtam róla? Tudja valaki?

Szombaton ráböktem Gödre a térképen: itt jó lesz vízparton sétálni. Kellemes városkába érkezünk és nagyon jó jazzmuzsika szól. Profik játszanak, irigylem az itteniektől a jó zenekart. Aztán lassan kiderül: a Benkó Dixieland Band játszik Joe Murányival.

Joe Murányi Louis Armstrong klarinétosa volt, amerikás magyar akcentussal sztorizott New Orleansról és a régi időkről. Szeretem az ilyen meglepetéseket. A manó élvezte hogy batyuban van, én pedig élveztem, hogy manóm van.

Kölcsönkaptam Roald Dahl - Boy című könyvét. Belelapoztam, és megakadt a szemem egy fényképen, ami Llandaff katededrálisát ábrázolja Wales-ben. Habár nem tartozik az ismert turistalátványosságok közé, egy régi utikalauznak köszönhetően jártam ott és kedves emlék maradt, mert valódi hely volt. Sétáltunk a templom melletti többszázéves sírkövek között óriási fák árnyékában, és arra gondoltunk, hogy mennyivel meghittebb ez a hangulat mint a Westminster apátság és hasonló helyek körülötti ipari turizmus. Itt éreztem először a vidéki Anglia Nagy-Britannia hangulatát... Ez egyúttal figyelmeztetés is: nyitott szemmel kell járni, mindíg készen arra, hogy észrevegyük a csodát. Mert lépten-nyomon találkozhatunk vele a hétköznapokban - ott, ahol nem is várjuk.

Az könyvheti szerzeményeim egyik kedvence Török András - Nagy Budapest Könyve. Jó humorral megírt, hasznos könyv budapestieknek is. Ilyen könyvet szeretnék minden városról találni.

(c) by Sally Russ. http://www.sallyruss.com (website currently not available) Szeretem Sally Russ képeit. Olyan szépséget sugároznak, ami vidámmá tesz és nem olyat, ami birtoklásvágyat ébreszt. Vagy nem: a birtoklásvágy is tehet vidámmá. Szóval ilyenek ezek a képek. Néhány éve egy Peter Lindbergh kiállításon tanultam meg meztelen mellek és ölek mellett a végtagokra figyelni. Egy kéz, néhány lábujj nagyon izgalmassá tud tenni egy képet. Ki szeretném aludni magam. Izgalmas végtagok mellett...

Milyen lehet véletlenszerűen élni? Azt tenni, ami éppen eszembe jut. Nem tervezni semmit, hanem élni egyik pillanatról a másikra. Érdekes... Gondoljuk tovább: nem egyik napról a másikra hanem egyik pillanatról a másikra. Ha megkérdeznek, hogy mit csinálok délután vagy egy félóra múlva - nem tudom. Milyen érzés ez? Szabad? Olyan, mintha megszűnne az emlékezet. Elkezdek elmosogatni, de meglátom az üres edényt az asztalon és eszembe jut, hogy valamit főznöm kellene. Odateszem a vizet főni, amíg megfő, bemegyek a szobába ahol meglátom a nyitott könyvet és leülök olvasni... A napom átalakul egyfajta állandó pásztázássá: ha nem tetszik amit éppen csinálok, elkezdek nézelődni: majd csak találok valami tennivalót. Ismerek egy ilyen embert és tudni szeretném, milyen érzés így élni. Talán egyszer megkérdem.

Közeledek a hétvégéhez. Pihenés, találkozások... Jó látni, ahogy változik a házikó, még ha pillanatnyilag csak destruktív változásokról is van szó. Már van tér a házban.