Amerikában vezetni is más mint otthon. A ritmus nyugodtabb, kiszámíthatóbb, kevesen cikáznak a sávok között, a dudálás, tolakodás sem jellemző. Akinek gondja van a kressztáblák jelentésével az fellélegezhet; angoltudás nélkül viszont lehetetlen helyesen közlekedni.

A nyugodt stílus miatt könnyű arra gondolni, hogy milyen udvarias itt mindenki. Arra azonban legtöbbször hiába vár az ember, hogy egy mellékutcából vagy parkolóból kiengedje valaki. Ez valószínüleg nem gonoszság. A jog komoly dolog itt: az átlagamerikainak - ha már elsőbbsége van - eszébe sem jut lemondani róla.

Mázlista Medve szombaton megnézte a Niagarát. És hogy érezze is, felült egy hajóra, ami bevitte a vízesés alá. Élvezettel hunyorgott a napsütésben, jóízűen elcsodálkozott a vízesés erején és vizes lett mindene ami kilógott az esőköppenyből. De nem bánta. Rengeteg fényképet csinált és őt is fényképezték. Vajon hány gigabájt per másodperc sebességgel telnek itt a fényképezőgépek memóriakártyái?

A kommunikációnak és a kommunikáció hiányának ára van. Az utóbbi jelen esetben mérhető: húsz dollár. Az előbbinek az árát még nem tudom.

Harlem - Egyesek gettóként emlegetik, ahová fehér embernek nem ajánlatos menni. Másrészt az utikönyvben volt egy fejezet róla néhány látnivalóval, ezért úgy gondoltam hogy nem lehet nagyon veszélyes. Izgalmas hely. A feketék kint élnek az utcán; kiteszik a székeiket a járdára (mintha egy faluban lennének és nem egy forgalmas nagyvárosban) és beszélgetnek, figyelik a járókelőket, zenét hallgatnak hordozható zeneketyerékből. A parkban a srácok kosárlabdáznak, itt is hangos zene szól nagy hangszórókból. Nem volt ellenséges a hangulat, de néha egyhe félelemmel mentem el üldögélő csoportok mellett. Az egyetlen hely, ahol fényképezni mertem az a harlemi piac, itt ismertem még fel turistákat. Máshol én is próbáltam beleolvadni a környezetbe: ha máshogy nem, hát igyekeztem úgy csinálni mint aki tudja hova megy.

Amerikában a legtöbb hely ismerős, annyit láttam már filmeken őket. Amikor elvadult helyeket láttam egy-egy filmben, azt hittem, hogy a rendezői feladatok egyike megtalálni az ilyen ritka helyeket. Mostmár tudom, hogy nagyon könnyű helyszínt találni az ilyen filmekhez. Legtöbbször nem is kell a külvárosokba menni érte.

Azt is mondják New Yorkról, hogy a város, amelyik sohasem alszik. Az biztos, hogy éjjfél után egy kicsivel még javában nyüzsgött. A Times Square-en sikerült ilyen tipikusan amerikai teherautót fényképezni. A másik képen egy lowrider nevű jármű van. Ezeket a kocsikat úgy alakítják át, hogy mindegyik kerekét külön majdnem egy méternyire el lehet távolítani az alváztól. Egy ilyen konvoj vonult el táncolva a téren, néha egészen lehetetlen pózban.

Az Empire State Building tetejére éppen sötétedés előtt jutottam fel, így onnan néztem végig amint besötétedett és kigyúltak a város fényei. Megdöbbentő érzés olyen magasan lenni ahonnan a többi óriási felhőkarcoló valahol a mélyben látszik.

Az épület a világválság idején épült rekordidő alatt. Naponta több mint egy emeletet húztak fel, ami nagyon komoly szervezést igényelt. Manhattan már akkor nagyon sűrűn lakott volt és a nagy szerkezeti elemeket nem volt hol tárolni a közelben, ezért minden akkor kellett odaérjen, amikor már be is tudták építeni. Ezt Tonitól, a taxistól tudtam meg. Ő az, aki bemutatja fentről a várost azoknak, akik kikölcsönöznek egy hangosbédekkert. Nagyon kellemesen mesélt mindenféléről. Többek között a nagyapjáról, aki a század elején érkezett New Yorkba és húsz cent volt az összes vagyona. A kikötőből az első útja a Brooklyn Bridge-hez vezetett, ami az akkori mérnöki teljesítmény csúcsa volt, és tíz centet fizetett azért, hogy átsétálhasson rajta.

Greenwich az óceán partján van, nem messze White Plainstől. A távolban azt hiszem Long Island látszik, ami lezárja a nyílt óceánt. A környék éles kontrasztban állt az eddig látott lepukkant területekkel; az autókból és a házakból itélve a milliomosok meglehetősen felülreprezentáltak itt. Greenwichről nemrégen hallottam egy pénzügyi cég kapcsán, amit Nobel díjas közgazászok alapítottak a kilencvenes években. A Nobel díjat egy olyan képletre kapták, amivel opciók (pénzügyi eszközök) árát lehetett kiszámítani. Erre az elméletre alapozva jött létre a cég, ami nagyon sikeres volt és egyre több pénzt kezdtek forgatni. Állítólag annyit, mint Kínának az egyéves nemzeti jövedelme. 1998-ban azonban csődbe mentek. Mivel több ország (!) és bank is az ő cégükön keresztül forgatta a pénzét, majdnem világgazdasági válság lett a dologból. Ezt csak úgy lehetett elkerülni, hogy több amerikai bank 3.6 milliárd dolláros mentőövet dobott a cégnek. A képen a volt tulajdonosok annak. A vacsorára való már összejött, amikor ott jártunk. ;)

Ezért ugyan nem kell az Egyesült Államokba jönni, de én mégis itt ettem elsőször szusit. A képen az én tányérom van, rajta lazac, tonhal és egy másik féle hal nyersen, rizskupacokon. A kicsi zöld kupac a wasabi, amit zöld vagy japán tormának is neveznek. Nagyon erős és krémesebb mint a hagyományos torma. Finom és szép vacsora volt. Elsősorban szép. Egy darabig kinlódtam a pálcikákkal de meguntam és - mivel villát nem kaptam - kézzel ettem tovább.

Különösebb bonyodalom nélkül megérkeztünk a kikötőbe és hamarosan elbúcsúztunk. Feri előtt bő hatórás autóút állt, előttem valamivel kevesebb. Jó kirándulás volt. A kenuzás, a beszélgetések, a fürdés és a vadon illúziója mind-mind jól esett. Útközben hazafele (hát igen, White Plains most nekem a "haza") kipróbáltam a kocsiban a tempomatot. Beállítottam a sebességet a megengedett sebességkorlátra és levettem a lábam a gázpedálról. Jópofa volt hagyni az autót, hogy magától menjen. Ha dombra kellett felmenni, hallani lehetett, ahogy visszaváltja a sebességet. A Tappan Zee Bridge fizetős, de érdekes módon csak az egyik irányba. Ez klassz megoldás: az infrastruktúra és forgalomlassítás felét meg lehet spórolni így. Az utasok nagyrésze biztosan vissza is jön ha átmegy. Azoknak a száma akik más útvonalat választanak a fizetős irányba elenyésző és a bevételkiesés eltörpül a megtakarított költségekhez képest.

Délután lebontottuk a sátrat, bepakoltunk mindent a kenuba és elindultunk, tudva hogy még több mint két óra evezés vár ránk. Nagyon szép napos idő volt továbbra is, és jó volt evezni az erdővel körülvett tavon. Szigetek is voltak útközben és vizimadarakat is láttunk. Feri szerint kanadai vadludat.

Éjszaka még sokáig esett az eső, de reggelre nagyon szép idő lett. Jókat fürödtünk a tóban. Néhány motorcsónak elment néha a tavon, de alapjában véve egész csendes és elhagyatott volt a környék. Irigyeltem az amerikaiaktól a nagy "civilizálatlan" területet, ahol mégis civilizáltan és magányosan lehet sátorozni. Régen szabad volt itt is vadkempingezni és a terület szemetes lett, a fákat sok helyen kivágták és kezdett lepusztulni a terület. Azóta a területet megtisztították, kialakítottak egy pár táborhelyet és előre kell helyet foglalni.

Este kolbászt sütöttünk és beszélgettünk. Még az kempingirodában kaptunk a ranger-től egy kis papírlapot, amiről kiderült, hogy feketemedvék élnek a környéken és habár általában elkerülik az embert, nem árt némi elővigyázatosság. Például nem ajánlatos kaját tartani a sátorban, főzés vagy sütés után el kell mosni az edényeket és nem szabad abban a ruhában aludni, amelyikben főztünk (!). Feri már sátorozott Kanadában és tudta hogy hogyan kell a kaját távoltartani a medvéktől. Kikötöttünk egy kötelet két viszonylag messze levő fa közzé, kb. 3-4 méter magasságban és a zacskót a kajával annak a közepére akasztottuk fel. Még kipróbáltuk milyen lehet amikor a maci ott van a kaja alatt és megpróbál felugrálni, majd a jól végzett munka örömével visszamentünk a tűz mellé. Közben teljesen besötétedett és egyszer csak egy medvebrummogás és tehénbőgés közötti hangot hallottunk nem túl messziről. Hát, nem volt túl megnyugtató, de megegyeztünk, hogy biztosan rénszarvas. Ez a dolog még egy párszor elismétlődött, úgyhogy végül megszoktuk és lefeküdtünk.

A képen egy amerikai mókus van, sokkal kisebb mint amit ismerünk és egész bátran közeljött hozzánk. Szerintem nem az ő hangját hallottuk, de csak őt láttuk.

Miután kikötöttünk, felállítottuk a sátrat, ettünk és dumáltunk. Fürödtünk a tóban is egyet - fürdőruha nélkül, ha már úgysincs senki a közelben. Aztán tüzet raktunk, odahúztuk a padot a tűz mellé és leültünk - esőköppenyben, mert rövidebb szünetekkel folyamatosan esett az eső.

A kép már másnap készült, a szombati hangulathoz hozzá kell még képzeli a ködöt, a csöpögést és az esőköppenyeket. Klassz volt ennyire a vadonban lenni.

Gabi választott sátorhelyet az Indian Lake Islands nevű "kempingben", de végül csak Feri tudott eljönni. Reggel nagyon szépen sütött a nap és jó volt vezetni: Keresztülmentem a Tappan Zee Bridge-en, majd miután elhagytam az autópályát, igazi amerikai falvakon és kisvárosokon át mentem át. Az egyik nagyobbacska várost Amsterdamnak hívták és Rotterdam sem volt messze tőle :) Ferivel a kempingirodánál találkoztunk és kibéreltünk egy kenut, mert a sátorhelyeket csak vizijárművel lehet elérni. Egy nagy tó partján vannak szétszórva a táborhelyek jó nagy távolságra egymástól. Bepakoltuk a cuccokat a kenuba és több mint két órát eveztünk amíg elértük a sátorhelyet, pedig nem lazsáltunk. Útközben többször eláztunk és emlegettük Gabit, hogy miért választotta a legmesszebbi sátorhelyet :)

Réka Thai vendéglőjében vacsoráztam, ahol megkérdeztem a pincérnőt hogy táj vagy magyar neve van a vendéglőnek. Kiderült, hogy táj neve van és a főnöknőt - aki szintén odajött - hívják így. Azt is megtudtam, hogy tájul vonalat jelent (mint a választék a hajban) vagy pedig napsütést. Sőt, tőle tudtam meg azt, hogy Magyarországon van egy nagyon szép völgy, aminek Réka a neve. Először arra gyanakodtam, hogy egy előző magyar vendég félrevezette, de most utánnanéztem. Tényleg létezik Rékavölgy, a Mecsekben van.
Utazz külföldre, hogy megismerd hazádat.

Estefelé leültem a parton és vagy két órát vártam a tüzijátékra. Jó volt pihenni az egész napos mászkálás után. Ahogy közeledett az idő, egyre több ember gyűlt és egyre komolyabb biztonsági intézkedések lettek. Rendőr-hajók cirkáltak az öbölben, helikopterek a levegőben. Nézegettem az embereket, az érdekesebb arcokat fényépezni is próbáltam úgy, hogy ne vegyék észre. Kinéztem egy néger fickót ujjnyi vastag aranylánccal, nagy medállal a nyakában de nem nagyon tudtam úgy fényképezni, hogy ne kockáztassam, hogy észreveszi. Egyszercsak elkezdtek felugrálni emberek és majdnem mindenki bátran fényképeni kezdte. Vagy négy rendőr is megjelent mögötte, láthatóan vigyáztak rá. Kattogtak a fényképezőgépek és a telefonok és mindenki nagyon izgatott lett. Biztos egy híres rapper volt, de ezek után nekem már nem volt érdekes :)

China Town nagyon nagy, néhány bámészkodót kivéve mindenki kínai és nagyon nagy a nyüzsgés. A feliratok kínaiak és a buszok is kínai betűkkel vannak tele. Az egyik sarkon egy nagy utcai Konfuciusz szobor volt. Kínai zászlók, buddhista templom, kínai tengeri-herkentyű árusok, vendéglők, üzletek mindenütt. A jobb oldalon levő kép egy olyan templom falán volt, ami eredetileg protestáns volt, aztán katolikus lett, most pedig angol mellett mandarin és kantoni nyelven tartanak római katolikus misét. A templom neve nagyon ötletes: "Az Átváltozás".

East Village még őrzi a régi idők nyomait, amikor nagyon sok bevándorló érkezett a világ különböző részeiről. Van egy múzeum is, ahol egy bérházban három különböző otthont mutatnak be: egy zsidó, es ukrán és egy német családét valamikor a huszadik század elejéről.
A külső lépcsőkről azt hallottam, hogy az egyik nagy tűzvész után ilyeneket kellett építeni, hogy a tűzoltók könnyen hozzáférjenek a lakásokhoz. Sok helyen nagy dézsák is látszanak a házak tetején, azokban vizet tartottak (tartanak?) állandóan.

A mai manhattani sétámon nem annyira a látnivalókat kerestem, mint inkább bámészkodtam, ismerkedtem a várossal. Nagyon sokféle. Különböző negyedei vannak és hirtelen egy másik világba lehet kerülni. Sokszor egy utca választja el a két különböző negyedet egymástól. Greenwich Village valamikor bohémtanya volt művészekkel, drosokkal és hippikkel, de azóta felkapott hely lett. Az utcák tisztábbak voltak, a házak rendezettebbek, az egész egész "európai". Egy helyen egy igazi cappuccinót ittam.

Ma voltam egy olyan mosodában, amilyeneket néha filmekben lehet látni: Vagy 30 mosógép volt, és még egy jó pár szárítógép néhol egymásra pakolva. Egy ecuadori fickó üzemeltette és miután tanácstalanul kikérdeztem, hogy hogy működik a dolog egészen összebarátkoztunk. Láthatólag nagyon örült, hogy egy magyar kuncsaftja van. A mosógépekbe pénzt kell bedobni, úgy indulnak el. A normál méretű mosógéppel másfél dollár volt a mosás. Az emberek viszik a saját mosószerüket, de nekem nem volt, ezért a felesége fél dollárért töltött nekem mosószert is :) Amíg ment a mosógép, nézegettem a többi kuncsaftot, csak négerek és latinamerikaiak voltak. Negyed dollárért szárítógépbe is betettem a ruhákat, de kicsit féltettem őket, ezért alacsony hőmérsékletet választottam. Így viszont nem száradtak meg. Tanulni kell még az amerikai életet...

A Central Park óriási területen van, szerintem egy nap alatt nem is lehet bejárni. Valamiért itt tényleg szép gondozott volt minden, nagyon nagy füves területek vannak és az emberek itt-ott kifekszenek a fűre. Én is pihentem így egy jó félórát. Több tó van a parkban és sok helyről szépen lehet látni a felhőkarcolókat. A park állítólag a madarak vonulási útvonalába esik, mindenesetre sok madarat és egy mókust is láttam, ami elég furcsa ilyen nyüzsgő város mellett. A park egyik részén vagy 10 pár tangózott kellemes zenére, nem csinálták túl jól, de kedvet kaptam hozzá... Kár, hogy nem volt kivel (és hogy már nem tudok).

A Szabadság-szoborhoz és az Ellis Island-i bevándorló múzeumhoz szervezett hajóutak vannak pénzért és hosszú sorbanállásért cserébe. Hallottam ellenben, hogy van egy komp ami egy másik szigetre visz át (Staten Island) és ingyenes, és arról is klasszul lehet látni mind a várost, mind a Szabadság-szobrot. Klassz élmény volt az út, kb félórát tartott egy-egy irányba. Az eddigi benyomásaim New Yorkra is érvényesek: az utak rosszak, az utcák koszosak és mintha nem nagyon lenne érzékük az amerikaiaknak arra, hogy szépen csináljanak meg valamit. Staten Island-en akartam egy kávét, gondoltam, hogy kimegyek és keresek egy kávézót. Az egész modern kompkikötő mögött azonban csak csúnya buszpályaudvar volt, a sávok ronda, máladozó téglakerítéssel voltak elválasztva. Ezen kívül csak dokkokat láttam, úgyhogy gyorsan vissza is mentem a hajóhoz. Csak amikor a Central Parkba értem, akkor éreztem először, hogy itt is vannak szép dolgok és nem csak érdekesek.

New Yorkban az állomást Grand Central Terminalnak hívják, ami pont ilyen: nagy és bent van a központban. Ahogy kilép az ember az épületből, egyből a forgalmas városba kerül, ahol a kocsik több mint fele sárga taxi, és dudálva próbálnak előrehaladni. A város több szigeten (és a szárazföldön) terül el, ezek egyike Manhattan és a legtöbb ismert látnivaló itt van. Először a Chrysler Building-et akartam megnézni, mert egész közel van az állomáshoz, de észre sem vettem és elsétáltam mellette. Akkor jöttem rá, hogy a felhőkarcolókat nem lehet a tövükből látni. Aztán felszálltam a metróra, és elmentem a Brooklyn Bridge-hez. A metróállomások a pesti földalattihoz hasonlítanak, csak sokkal lepukkantabbak. Néhol eléggé félelmetesek, nem véleten, hogy sok amerikai thriller játszódik a metróban. A Brooklyn hídnak csak a közelebbi lábához sétáltam el, középen, az autók fölött megy a gyalogos és a biciklis forgalom. A Wall Street különösebben nem érdekes, de azért csináltam egy képet róla. A háttérben egy templom van. Egy csomó banknak van itt a központja és itt van a New York-i értéktőzsde is, ami állítólag a világot mozgatja. Egy óriási amerikai zászló volt kifeszítve rá.

White Plainstől kb. 10-15 kilométerre folyik a Hudson folyó, ami New Yorknál torkollik az óceánba. A képeken levő híd a Tappan Zee Bridge, ami a 20-as években épült nagyjából ott, ahol a legszélesebb a folyó. A képre nem is fért rá teljesen. Állítólag rossz állapotban van és hamarosan újat fognak építeni helyette, ezt pedig lebontják, úgyhogy tessék jól megnézni. A folyó mentén egész más házak vannak, mint amiket eddig láttam. A előző századforduló környékén kezdtek el a gazdagabbak kiköltözni New Yorkból és nagyobb telkeken építettek házakat. Ez a környék nagyok kellemes volt, sok zöld van és sok villaszerű ház - a legtöbb fából. Elmentem a Hudson River Museumba, ami csak egy kicsit szól a folyóról, inkább rendes múzeum. Péntek délutánonként ingyenes és egy szintén ingyenes jazz koncertet is beharangoztak. Amerikai impresszionisták képeit láttam, akik pont olyan képeket festettek, mint az európai impresszionisták (általában európában tanultak festeni). A kommentár szemükre vetette, hogy "annak ellenére, hogy látták saját nemzetük gazdasági és politikai megerősödését, európában látták a kulturális mintát és azt követték". Vajon hol itt az ellentmondás? A koncert kellemes volt, de egy kicsit amatőr. De az árát megérte.