Amerikában vezetni is más mint otthon. A ritmus nyugodtabb, kiszámíthatóbb, kevesen cikáznak a sávok között, a dudálás, tolakodás sem jellemző. Akinek gondja van a kressztáblák jelentésével az fellélegezhet; angoltudás nélkül viszont lehetetlen helyesen közlekedni.

A nyugodt stílus miatt könnyű arra gondolni, hogy milyen udvarias itt mindenki. Arra azonban legtöbbször hiába vár az ember, hogy egy mellékutcából vagy parkolóból kiengedje valaki. Ez valószínüleg nem gonoszság. A jog komoly dolog itt: az átlagamerikainak - ha már elsőbbsége van - eszébe sem jut lemondani róla.

Mázlista Medve szombaton megnézte a Niagarát. És hogy érezze is, felült egy hajóra, ami bevitte a vízesés alá. Élvezettel hunyorgott a napsütésben, jóízűen elcsodálkozott a vízesés erején és vizes lett mindene ami kilógott az esőköppenyből. De nem bánta. Rengeteg fényképet csinált és őt is fényképezték. Vajon hány gigabájt per másodperc sebességgel telnek itt a fényképezőgépek memóriakártyái?

A kommunikációnak és a kommunikáció hiányának ára van. Az utóbbi jelen esetben mérhető: húsz dollár. Az előbbinek az árát még nem tudom.

Harlem - Egyesek gettóként emlegetik, ahová fehér embernek nem ajánlatos menni. Másrészt az utikönyvben volt egy fejezet róla néhány látnivalóval, ezért úgy gondoltam hogy nem lehet nagyon veszélyes. Izgalmas hely. A feketék kint élnek az utcán; kiteszik a székeiket a járdára (mintha egy faluban lennének és nem egy forgalmas nagyvárosban) és beszélgetnek, figyelik a járókelőket, zenét hallgatnak hordozható zeneketyerékből. A parkban a srácok kosárlabdáznak, itt is hangos zene szól nagy hangszórókból. Nem volt ellenséges a hangulat, de néha egyhe félelemmel mentem el üldögélő csoportok mellett. Az egyetlen hely, ahol fényképezni mertem az a harlemi piac, itt ismertem még fel turistákat. Máshol én is próbáltam beleolvadni a környezetbe: ha máshogy nem, hát igyekeztem úgy csinálni mint aki tudja hova megy.

Amerikában a legtöbb hely ismerős, annyit láttam már filmeken őket. Amikor elvadult helyeket láttam egy-egy filmben, azt hittem, hogy a rendezői feladatok egyike megtalálni az ilyen ritka helyeket. Mostmár tudom, hogy nagyon könnyű helyszínt találni az ilyen filmekhez. Legtöbbször nem is kell a külvárosokba menni érte.

Azt is mondják New Yorkról, hogy a város, amelyik sohasem alszik. Az biztos, hogy éjjfél után egy kicsivel még javában nyüzsgött. A Times Square-en sikerült ilyen tipikusan amerikai teherautót fényképezni. A másik képen egy lowrider nevű jármű van. Ezeket a kocsikat úgy alakítják át, hogy mindegyik kerekét külön majdnem egy méternyire el lehet távolítani az alváztól. Egy ilyen konvoj vonult el táncolva a téren, néha egészen lehetetlen pózban.

Az Empire State Building tetejére éppen sötétedés előtt jutottam fel, így onnan néztem végig amint besötétedett és kigyúltak a város fényei. Megdöbbentő érzés olyen magasan lenni ahonnan a többi óriási felhőkarcoló valahol a mélyben látszik.

Az épület a világválság idején épült rekordidő alatt. Naponta több mint egy emeletet húztak fel, ami nagyon komoly szervezést igényelt. Manhattan már akkor nagyon sűrűn lakott volt és a nagy szerkezeti elemeket nem volt hol tárolni a közelben, ezért minden akkor kellett odaérjen, amikor már be is tudták építeni. Ezt Tonitól, a taxistól tudtam meg. Ő az, aki bemutatja fentről a várost azoknak, akik kikölcsönöznek egy hangosbédekkert. Nagyon kellemesen mesélt mindenféléről. Többek között a nagyapjáról, aki a század elején érkezett New Yorkba és húsz cent volt az összes vagyona. A kikötőből az első útja a Brooklyn Bridge-hez vezetett, ami az akkori mérnöki teljesítmény csúcsa volt, és tíz centet fizetett azért, hogy átsétálhasson rajta.

Greenwich az óceán partján van, nem messze White Plainstől. A távolban azt hiszem Long Island látszik, ami lezárja a nyílt óceánt. A környék éles kontrasztban állt az eddig látott lepukkant területekkel; az autókból és a házakból itélve a milliomosok meglehetősen felülreprezentáltak itt. Greenwichről nemrégen hallottam egy pénzügyi cég kapcsán, amit Nobel díjas közgazászok alapítottak a kilencvenes években. A Nobel díjat egy olyan képletre kapták, amivel opciók (pénzügyi eszközök) árát lehetett kiszámítani. Erre az elméletre alapozva jött létre a cég, ami nagyon sikeres volt és egyre több pénzt kezdtek forgatni. Állítólag annyit, mint Kínának az egyéves nemzeti jövedelme. 1998-ban azonban csődbe mentek. Mivel több ország (!) és bank is az ő cégükön keresztül forgatta a pénzét, majdnem világgazdasági válság lett a dologból. Ezt csak úgy lehetett elkerülni, hogy több amerikai bank 3.6 milliárd dolláros mentőövet dobott a cégnek. A képen a volt tulajdonosok annak. A vacsorára való már összejött, amikor ott jártunk. ;)

Ezért ugyan nem kell az Egyesült Államokba jönni, de én mégis itt ettem elsőször szusit. A képen az én tányérom van, rajta lazac, tonhal és egy másik féle hal nyersen, rizskupacokon. A kicsi zöld kupac a wasabi, amit zöld vagy japán tormának is neveznek. Nagyon erős és krémesebb mint a hagyományos torma. Finom és szép vacsora volt. Elsősorban szép. Egy darabig kinlódtam a pálcikákkal de meguntam és - mivel villát nem kaptam - kézzel ettem tovább.

Különösebb bonyodalom nélkül megérkeztünk a kikötőbe és hamarosan elbúcsúztunk. Feri előtt bő hatórás autóút állt, előttem valamivel kevesebb. Jó kirándulás volt. A kenuzás, a beszélgetések, a fürdés és a vadon illúziója mind-mind jól esett. Útközben hazafele (hát igen, White Plains most nekem a "haza") kipróbáltam a kocsiban a tempomatot. Beállítottam a sebességet a megengedett sebességkorlátra és levettem a lábam a gázpedálról. Jópofa volt hagyni az autót, hogy magától menjen. Ha dombra kellett felmenni, hallani lehetett, ahogy visszaváltja a sebességet. A Tappan Zee Bridge fizetős, de érdekes módon csak az egyik irányba. Ez klassz megoldás: az infrastruktúra és forgalomlassítás felét meg lehet spórolni így. Az utasok nagyrésze biztosan vissza is jön ha átmegy. Azoknak a száma akik más útvonalat választanak a fizetős irányba elenyésző és a bevételkiesés eltörpül a megtakarított költségekhez képest.

Délután lebontottuk a sátrat, bepakoltunk mindent a kenuba és elindultunk, tudva hogy még több mint két óra evezés vár ránk. Nagyon szép napos idő volt továbbra is, és jó volt evezni az erdővel körülvett tavon. Szigetek is voltak útközben és vizimadarakat is láttunk. Feri szerint kanadai vadludat.