Azt is mondják New Yorkról, hogy a város, amelyik sohasem alszik. Az biztos, hogy éjjfél után egy kicsivel még javában nyüzsgött. A Times Square-en sikerült ilyen tipikusan amerikai teherautót fényképezni. A másik képen egy lowrider nevű jármű van. Ezeket a kocsikat úgy alakítják át, hogy mindegyik kerekét külön majdnem egy méternyire el lehet távolítani az alváztól. Egy ilyen konvoj vonult el táncolva a téren, néha egészen lehetetlen pózban.
Az Empire State Building tetejére éppen sötétedés előtt jutottam fel, így onnan néztem végig amint besötétedett és kigyúltak a város fényei. Megdöbbentő érzés olyen magasan lenni ahonnan a többi óriási felhőkarcoló valahol a mélyben látszik.
Az épület a világválság idején épült rekordidő alatt. Naponta több mint egy emeletet húztak fel, ami nagyon komoly szervezést igényelt. Manhattan már akkor nagyon sűrűn lakott volt és a nagy szerkezeti elemeket nem volt hol tárolni a közelben, ezért minden akkor kellett odaérjen, amikor már be is tudták építeni. Ezt Tonitól, a taxistól tudtam meg. Ő az, aki bemutatja fentről a várost azoknak, akik kikölcsönöznek egy hangosbédekkert. Nagyon kellemesen mesélt mindenféléről. Többek között a nagyapjáról, aki a század elején érkezett New Yorkba és húsz cent volt az összes vagyona. A kikötőből az első útja a Brooklyn Bridge-hez vezetett, ami az akkori mérnöki teljesítmény csúcsa volt, és tíz centet fizetett azért, hogy átsétálhasson rajta.
Greenwich az óceán partján van, nem messze White Plainstől. A távolban azt hiszem Long Island látszik, ami lezárja a nyílt óceánt. A környék éles kontrasztban állt az eddig látott lepukkant területekkel; az autókból és a házakból itélve a milliomosok meglehetősen felülreprezentáltak itt. Greenwichről nemrégen hallottam egy pénzügyi cég kapcsán, amit Nobel díjas közgazászok alapítottak a kilencvenes években. A Nobel díjat egy olyan képletre kapták, amivel opciók (pénzügyi eszközök) árát lehetett kiszámítani. Erre az elméletre alapozva jött létre a cég, ami nagyon sikeres volt és egyre több pénzt kezdtek forgatni. Állítólag annyit, mint Kínának az egyéves nemzeti jövedelme. 1998-ban azonban csődbe mentek. Mivel több ország (!) és bank is az ő cégükön keresztül forgatta a pénzét, majdnem világgazdasági válság lett a dologból. Ezt csak úgy lehetett elkerülni, hogy több amerikai bank 3.6 milliárd dolláros mentőövet dobott a cégnek. A képen a volt tulajdonosok annak. A vacsorára való már összejött, amikor ott jártunk. ;)
Ezért ugyan nem kell az Egyesült Államokba jönni, de én mégis itt ettem elsőször szusit. A képen az én tányérom van, rajta lazac, tonhal és egy másik féle hal nyersen, rizskupacokon. A kicsi zöld kupac a wasabi, amit zöld vagy japán tormának is neveznek. Nagyon erős és krémesebb mint a hagyományos torma. Finom és szép vacsora volt. Elsősorban szép. Egy darabig kinlódtam a pálcikákkal de meguntam és - mivel villát nem kaptam - kézzel ettem tovább.
Különösebb bonyodalom nélkül megérkeztünk a kikötőbe és hamarosan elbúcsúztunk. Feri előtt bő hatórás autóút állt, előttem valamivel kevesebb. Jó kirándulás volt. A kenuzás, a beszélgetések, a fürdés és a vadon illúziója mind-mind jól esett. Útközben hazafele (hát igen, White Plains most nekem a "haza") kipróbáltam a kocsiban a tempomatot. Beállítottam a sebességet a megengedett sebességkorlátra és levettem a lábam a gázpedálról. Jópofa volt hagyni az autót, hogy magától menjen. Ha dombra kellett felmenni, hallani lehetett, ahogy visszaváltja a sebességet. A Tappan Zee Bridge fizetős, de érdekes módon csak az egyik irányba. Ez klassz megoldás: az infrastruktúra és forgalomlassítás felét meg lehet spórolni így. Az utasok nagyrésze biztosan vissza is jön ha átmegy. Azoknak a száma akik más útvonalat választanak a fizetős irányba elenyésző és a bevételkiesés eltörpül a megtakarított költségekhez képest.
Éjszaka még sokáig esett az eső, de reggelre nagyon szép idő lett. Jókat fürödtünk a tóban. Néhány motorcsónak elment néha a tavon, de alapjában véve egész csendes és elhagyatott volt a környék.
Irigyeltem az amerikaiaktól a nagy "civilizálatlan" területet, ahol mégis civilizáltan és magányosan lehet sátorozni. Régen szabad volt itt is vadkempingezni és a terület szemetes lett, a fákat sok helyen kivágták és kezdett lepusztulni a terület. Azóta a területet megtisztították, kialakítottak egy pár táborhelyet és előre kell helyet foglalni.
Este kolbászt sütöttünk és beszélgettünk. Még az kempingirodában kaptunk a ranger-től egy kis papírlapot, amiről kiderült, hogy feketemedvék élnek a környéken és habár általában elkerülik az embert, nem árt némi elővigyázatosság. Például nem ajánlatos kaját tartani a sátorban, főzés vagy sütés után el kell mosni az edényeket és nem szabad abban a ruhában aludni, amelyikben főztünk (!). Feri már sátorozott Kanadában és tudta hogy hogyan kell a kaját távoltartani a medvéktől. Kikötöttünk egy kötelet két viszonylag messze levő fa közzé, kb. 3-4 méter magasságban és a zacskót a kajával annak a közepére akasztottuk fel. Még kipróbáltuk milyen lehet amikor a maci ott van a kaja alatt és megpróbál felugrálni, majd a jól végzett munka örömével visszamentünk a tűz mellé. Közben teljesen besötétedett és egyszer csak egy medvebrummogás és tehénbőgés közötti hangot hallottunk nem túl messziről. Hát, nem volt túl megnyugtató, de megegyeztünk, hogy biztosan rénszarvas. Ez a dolog még egy párszor elismétlődött, úgyhogy végül megszoktuk és lefeküdtünk.
A képen egy amerikai mókus van, sokkal kisebb mint amit ismerünk és egész bátran közeljött hozzánk. Szerintem nem az ő hangját hallottuk, de csak őt láttuk.
Miután kikötöttünk, felállítottuk a sátrat, ettünk és dumáltunk. Fürödtünk a tóban is egyet - fürdőruha nélkül, ha már úgysincs senki a közelben. Aztán tüzet raktunk, odahúztuk a padot a tűz mellé és leültünk - esőköppenyben, mert rövidebb szünetekkel folyamatosan esett az eső.
A kép már másnap készült, a szombati hangulathoz hozzá kell még képzeli a ködöt, a csöpögést és az esőköppenyeket. Klassz volt ennyire a vadonban lenni.
Gabi választott sátorhelyet az
Indian Lake Islands nevű "kempingben", de végül csak Feri tudott eljönni. Reggel nagyon szépen sütött a nap és jó volt vezetni: Keresztülmentem a Tappan Zee Bridge-en, majd miután elhagytam az autópályát, igazi amerikai falvakon és kisvárosokon át mentem át. Az egyik nagyobbacska várost Amsterdamnak hívták és Rotterdam sem volt messze tőle :)
Ferivel a kempingirodánál találkoztunk és kibéreltünk egy kenut, mert a sátorhelyeket csak vizijárművel lehet elérni. Egy nagy tó partján vannak szétszórva a táborhelyek jó nagy távolságra egymástól. Bepakoltuk a cuccokat a kenuba és több mint két órát eveztünk amíg elértük a sátorhelyet, pedig nem lazsáltunk. Útközben többször eláztunk és emlegettük Gabit, hogy miért választotta a legmesszebbi sátorhelyet :)
