"Hej, furcsa egy világ van odaki, tesvér, az eccer biztos. Nekem ne mongya senki, hogy ijen meg ojan rokonok vagyunk, tesvérek vagyunk, me nem állok jót magamétt. Tesvérek lehettünk valamikor, egy csecset es szophattunk hajdanában, rokonok es lehettünk ahajt, nagyon ahajt, de hogy ebből mára alig maratt valami, az héccencség. Me ha oda eccer kimentél, s béálltál a lóversenybe, ott osztán futni kell. Hajtanak, mind a kutyát, mind az állatot, s osztán miétt, a semmi pénzétt. Eleinte minden mocsok munkát veled végeztetnek, s még örvendesz es neki, hogy vetnek érte valamit, hogy mesze. Ott mondhatod, hogy így meg úgy, hogy ez meg az. Ilyen fasza fiú vagyok, olyan betyár leginy vótam. Nem érdekel ott senkit. Ha má eccer odamentél, akkor úgy jártál, mind a régi viccbe, hogy amikor éhesen, szomjason mejen a csórócska a sivatagba, s eccer csak szembejő vele egy oroszlány, gyorsan felfut a fenyőfára... Aszongya erre a komája, akinek ugye meséli a hapsi, hogy cseszd meg, hiszen a sivatagba nincs es fenyőfa. Reanéz a másik, ugye, tüzel a képe, s aszongya, ne, amikor meg vagy jedve, nem nézed, hogy van-e vaj nincs. Ez van, tesvér, ha van, ha nincs fenyőfa, neked akkor es fel kell mászni, ha eccer oda kimentél. Mosogacc, takarittasz, szart hánysz, ápolsz, feltörölsz, kitörölsz, mindent meg kell csinálni, s még nem es teccik nekik. Kötekednek, hogy így meg úgy. Cseszegetnek. Gübü egy világ, az osztán biztos. S gübü emberek, az es szent. Aszongya a mútkor a patrony nekem, egy bünagy, csemer állat pacák, úgy nézett ki, hogy es mondjam, olyan tedd el s elé se vedd itt nálunkfelé, úgy nézett ki, mind a kőcsönkérés. No, aszongya, má nem es emlékszem, mire fel... szóval valamiétt belém kötött. Én má kezdet kezdetin megmontam vót a kolégáknak, a magyaroknak, hogy ha jót akarnak, akkor ne mind herregjenek, ne cseszegessenek, me ki találnék fogyni a béketűrésből, s osztán meglássák, hogy mi lesz. Me' olyankor kikapcsolok, s halomba rakom az összes akciós magyart, de úgy, hogy míg élnek, soha nem felejtik el. Mondom, pecegtette a haver a telefonyos herkentyűjit, s úgy félszájról meg találta kérdezni, hogy nálatok, románoknál hogy es van az élet. Két cementeszsákkal szabtam vóna eppeg felfelé a negyedikre, amikor eszonta, no, szépen letettem a zsákokot, s úgy fél fordulatból fel találtam nyomni egy téglafalra. Úgy a fődtől fél méterre kalimpáltak a lábai, miközben én a grabancánál fogva tartottam a friss malteres falon. S mán azon vótam, hogy egy cseppet megmonyókolom, hogy lássa a koma, bazeg, hogy milyen a székely, ha lerománozzák. Az es végigfutott hirtelennyibe a fejemen, hogy a bakkancsot bétartom aligocska a gyomorszája tájéka felé, s hogy sirittek vaj kettőt a nyaka közi, ahogy felénk az asszonyt vaj a gyermekecskéket szokás. Úgy elkezdett az, bazeg, hápogni, hogy így meg úgy, hogy ő nem úgy gondolta, s így tovább, hogy osztán megsajnáltam, s leengettem. Láccott rajta, hogy nagydarab létire olyan hitvány, jeszke, hogy bőcsködik, bőcsködik, de ha egy cseppet hangosabban találtál reaszólni, rögtön leveri a szekrényről a lekvárosborkányt. Jedtibe! Osztán meg úgy ficánkolt a kezeim között, mind a bihal a pocsolyába. Orditthattam es biztos egy erősset, attól meg es jedhetett a szerecsia. Elég a hezza, értetted-e, azótától fogva nem vót bajom egyikkel se. A többiek es látták, a kolégák es akkor, hogy bolond vagyok, ha felhergetnek, meg es montam nekik es, tük es így jártok, vaj még úgyabbul, ha nem hattok békin. Aszt es hittem akkor, hogy szedhetem a szerszámokot, s ehetem az otthonról hozott házikenyeret s a szalonnát az állomásba, míg benne tart, me ez engem úgy kitesz, mind a macskát a dolgára. No de osztán nem úgy lett, kellett a fickónak a munkaerő, aki dolgozik es, úgy, mind egy állat, me az ottaniak többet pihennek, mind amennyit dolgoznak. No, osztán megmarattam ennél a pasasnál, essze es barátkoztunk, megszeretett. Nem es mejen mosmár rosszul sorom. Csak ne kéne állandóan pecsételtetni járni a szlovákokhoz, me, ugye, az közelebb van. Ez veszi el a sok időt meg energiát. Osztán kekeckednek es velünk a határon. Eleinte még szarabb vót a helyzet, míg meg nem tanultuk, hogy kell a dolgot csinálni. Belé egy ezrest a pasaportba, s nincs probléma. Megér egy pecsétet, há' nem? Az elejin egy fiatalabbacska, tejfelesszájú két nap mián ki akart tiltatni az országból. Álljunksza meg, mondom neki, me hogy eztet hogy es gondójja. Az úgy bérezelt, hívta a főnökeit. Azok osztán rendes emberek vótak. Az igaz, hogy ötezerbe került, de sikerült elintézni. Mára már tuggyuk, hogy kell eztet csinálni. Jön a magyar, má ismer, viccel valamit, röhögünk egyet a hüje viccein, dicsérjük istenesen: E má beszéd, tesvér! Mondjuk egymásnak előtte. Az meg ojan boldog, hogy szinte tánclépésbe mejen tovább. Az igaz, hogy nem könnyű ott sem az élet, nem támasszák Pikk szalámival s csabaival ott sem a kertet. De méges más. Dógozni kell, az biztos. Hétvégeken osztán, ugye, eccer-eccer el es engedheti magát az ember, még ki es kapcsolódhat egy cseppecskét. Micsinájunk. A mútkor például, nem azétt mondom, de egyik hétvégin iddogáltam eppeg, amikor odajött egy olyan festett naccságaféle. Fiatalba! Látta, hogy van pénzem, s nem hagyott békin, hogy így s úgy. Hogy ő szeret münköt, s hogy járt a mü vidékünkön. Tuttam, hogy mire mejen ki a dolog, iszen én sem vagyok hülye, osztán akkoriba fehérnéppel nem es vót dolgom, az es igaz, no, gondoltam, ette fene, lett utána, most emberedre akadtál, bévittem a barakba, s ott osztán mindenféleképpen reggelig. S még akkor es azt akarta, hogy még s még. Nekem dolgozni kell kicsianyám, alig tuttam kipakolni. Az egy olyan vót, még olyant es csinált, ptű, amit csak azokon a pornókon lehet látni. Mikor ment el, még aszonta, megkeres, nem kellesz többet, montam neki, csak menegess a magad úttyán. No, ilyen vót. Nem könnyű odaki a viáca, tesvér."
(c) by Fekete Vince

Válságnapok. Nem történt semmi rendkívüli, csak világossá vált, hogy nem működik a rendszer. A javításkísérletek pedig újabb problémákat szültek. Irodalom: Watzlawick, Weakland és Fisch, 1990: Változás: A problémák keletkezésének és megoldásának elvei. Budapest: Gondolat. Hogy segítsek úgy, hogy ne rontsak?

Ismét benéztem, hátha valami írt a blogomba. Semmi. Úgy látszik ezt is nekem kell csinálni. Ritkán írok, pedig történések vannak, de az építkezés mindkét lábamat a földön tartja. Néha pillanatokra rádöbbenek, hogy mennyivel földhözragadtabb életet élek mint régen. De haladnak a dolgok és aztán újra lesz energiám meglátni dolgokat.

Az egyik történet: sikerült megfelelnem a bolondnak. Át akart verni, de nem hagytam. És visszaütöttem. És még meg is köszönte. Hiába, no: ügyes vagyok ;)

A másik: erről nehezebb beszélni... Sokszor kapom magam azon, hogy összevissza jár az agyam amikor valakivel beszélgetek és nem is figyelek rá. Próbálok megszabadulni ettől a rossz szokástól és nemrég egész jól sikerült. És mindíg megdöbbenek amikor valaki ennyire őszintén fejezi ki a gondolatait/érzéseit. Én miért nem tudom?

Kicsit utánanéztem a dolgoknak, és találtam egy képet is a villamosról. 1913-ban épült, Keleteurópa első keskenyvágányú elektromos vonata volt. 1988-ban még utaztam vele, néhány évvel később megszüntették, azóta a vágányokat és a villanypóznákat is elhordták. Az itt található cikk szerint ezek a póznák voltak az első vasbetonszerkezetek Románia (!) területén. Hiába, Erdély huszadik századi történelméről nyíltan beszélni még sokáig tabutéma lesz Románia területén.