Merre megy ez a busz?
A felnőttek nagyrésze nem tud mit kezdeni ezzel a kérdéssel, míg az óvodások sokkal inkább helyes választ adnak meg. Vajon miért? Európa kontinentális részén a helyes válasz: balra. Azért, mert nem látszanak az ajtók, tehát a másik oldalon vannak. Ilyen egyszerű. Nekem ez a feladat azért fontos, mert azt mutatja meg, hogy annak is lényeges információértéke van, ami nincs, nem látszik.
Van egy manóm. Szeretem amint nézelődik, nyögdécsel, mutogat. Szeretek foglalkozni vele, mesélni, énelelni neki és nagyon örülök annak, hogy van. Mi az információértéke annak, hogy eddig nem írtam róla? Tudja valaki?

Szombaton ráböktem Gödre a térképen: itt jó lesz vízparton sétálni. Kellemes városkába érkezünk és nagyon jó jazzmuzsika szól. Profik játszanak, irigylem az itteniektől a jó zenekart. Aztán lassan kiderül: a Benkó Dixieland Band játszik Joe Murányival.

Joe Murányi Louis Armstrong klarinétosa volt, amerikás magyar akcentussal sztorizott New Orleansról és a régi időkről. Szeretem az ilyen meglepetéseket. A manó élvezte hogy batyuban van, én pedig élveztem, hogy manóm van.

Kölcsönkaptam Roald Dahl - Boy című könyvét. Belelapoztam, és megakadt a szemem egy fényképen, ami Llandaff katededrálisát ábrázolja Wales-ben. Habár nem tartozik az ismert turistalátványosságok közé, egy régi utikalauznak köszönhetően jártam ott és kedves emlék maradt, mert valódi hely volt. Sétáltunk a templom melletti többszázéves sírkövek között óriási fák árnyékában, és arra gondoltunk, hogy mennyivel meghittebb ez a hangulat mint a Westminster apátság és hasonló helyek körülötti ipari turizmus. Itt éreztem először a vidéki Anglia Nagy-Britannia hangulatát... Ez egyúttal figyelmeztetés is: nyitott szemmel kell járni, mindíg készen arra, hogy észrevegyük a csodát. Mert lépten-nyomon találkozhatunk vele a hétköznapokban - ott, ahol nem is várjuk.

Az könyvheti szerzeményeim egyik kedvence Török András - Nagy Budapest Könyve. Jó humorral megírt, hasznos könyv budapestieknek is. Ilyen könyvet szeretnék minden városról találni.

(c) by Sally Russ. http://www.sallyruss.com (website currently not available) Szeretem Sally Russ képeit. Olyan szépséget sugároznak, ami vidámmá tesz és nem olyat, ami birtoklásvágyat ébreszt. Vagy nem: a birtoklásvágy is tehet vidámmá. Szóval ilyenek ezek a képek. Néhány éve egy Peter Lindbergh kiállításon tanultam meg meztelen mellek és ölek mellett a végtagokra figyelni. Egy kéz, néhány lábujj nagyon izgalmassá tud tenni egy képet. Ki szeretném aludni magam. Izgalmas végtagok mellett...

Milyen lehet véletlenszerűen élni? Azt tenni, ami éppen eszembe jut. Nem tervezni semmit, hanem élni egyik pillanatról a másikra. Érdekes... Gondoljuk tovább: nem egyik napról a másikra hanem egyik pillanatról a másikra. Ha megkérdeznek, hogy mit csinálok délután vagy egy félóra múlva - nem tudom. Milyen érzés ez? Szabad? Olyan, mintha megszűnne az emlékezet. Elkezdek elmosogatni, de meglátom az üres edényt az asztalon és eszembe jut, hogy valamit főznöm kellene. Odateszem a vizet főni, amíg megfő, bemegyek a szobába ahol meglátom a nyitott könyvet és leülök olvasni... A napom átalakul egyfajta állandó pásztázássá: ha nem tetszik amit éppen csinálok, elkezdek nézelődni: majd csak találok valami tennivalót. Ismerek egy ilyen embert és tudni szeretném, milyen érzés így élni. Talán egyszer megkérdem.

Közeledek a hétvégéhez. Pihenés, találkozások... Jó látni, ahogy változik a házikó, még ha pillanatnyilag csak destruktív változásokról is van szó. Már van tér a házban.