Zorán

Néhány hete láttam egy táncjátékot ami Zorán dalaira épült és ő maga gitározott benne. Jó volt hallgatni az ismerős dalokat, nézni a táncosokat és figyelni Zoránt amint gitározik.
Az ismerős számok egyike az Apám Hitte című dal volt:

Apám hitte az otthon melegét,
Apám hitte az ünnep örömét,
Apám hitte az apja örökét,
S úgy hiszem, ez így volt szép.
[...]

Ismerős volt minden, amíg a hosszú Na na-na-na után vége nem lett a számnak. Hol marad az "én is hiszek"? Miért nem fejezi be a dalt? És ekkor rádöbbentem: amiben apánk hitt, az örök és "szép". De amiben Zorán hitt húsz éve, az már elavult. Ki hisz már a mikrobarázdában, a lézersugárban, a kvadrofóniában vagy éppen a fegyver halálában?

Vajon húsz év múlva hinni fogunk-e abban amiben most hiszünk?

A Short History of Progress

Amikor az európaiak először kikötöttek a Húsvét-szigeteken, az óriási faragott kőszobrok mellett egy maroknyi tengődő bennszülöttet találtak. Az aprócska sziget, amit a legmagasabb csúcsáról be lehet látni, teljesen kopár volt. Hogyan tudták mindenféle segédeszköz nélkül felállítani a néha 10 métert is elérő szobrokat? Nos, a szigetet párszáz évvel azelőtt még erdő borította és az akkori lakosok éltek mint hal a vízben, az őseik tiszteletére pedig egymás után emelték a szobrokat fából ácsolt emelőszerkezetekkel - már ameddig volt fa. Az érdekes az, hogy a sziget olyan kicsi, hogy látniuk kellett, hogy fogy a fa - és mégsem tudtak leállni.

A sumérok egy óriási, szervezett birodalmat igazgattak sok évszázadig. Jól művelt területeik voltak, amiket óriási öntözőrendszerekkel öntöztek. Nagy városokat építettek, amik még ma is állnak - a sivatagban. Mi történt itt? A jelek szerint a folyókban található csekély mennyiségű só (amitől sósak a tengerek) az évszázadok során lerakódott a földben. A búza egy idő után már nem nagyon termett meg, ezért átálltak rozstermesztésre. Aztán már nem volt mire átállni. Az egykori birodalom helyén egy hatalmas sós sivatag maradt.

Ronald Wright hasonló példák sorában mutatja be, hogy a környezetszennyezés nem újkeletű dolog. A régi birodalmak összeomlásában nagyon sokszor szerepet játszott a "fejlődés csapdája": az emberek felélték a tartalékaikat. Jó esetben tovább tudtak lépni. Ha nem volt hova, akkor véres háborúk gondoskodtak arról, hogy csak annyi ember maradjon, amennyit el tud tartani a tönkretett föld. Mi most járunk ott, mint a Húsvét-szigetiek akkoriban. Még vannak tartalékaink, de már egyre kevesebb. Belátjuk az egész életterünket és tudjuk hogy nincs hova menni.

Létezik-e fenntartható fejlődés? Vagyunk-e olyan okosak, hogy lassítani tudjunk?

Amerika Gyapjas Tehene

Amerika gyapjas tehene az igazi amerikai teherautó. Előfordulási helye bármilyen közút, de a leggyakrabban autópályán tűnik fel. Európai változatától méretében, alakjában, erejében és ápoltságában is eltér. Külseje gondozott és minden kiálló része frissen fényezett rozsdamentes acél. A törvénytisztelő utazót sunyi módon hátulról támadja meg és betölti a visszapillantótükrét, ellentétben az európai teherautóval (camionus vulgaris) amelyik elölről támad és előzésre kényszeríti áldozatát.

A képen egy kisebb, fejletlenebb példány látható. A nagyobb egyedeket nehezebb lencsevégre kapni, mert pillanatok alatt el tudnak tűnni a megfigyelő szeme elől.

1. BHPhotoVideo

Vasárnap voltam egy óriási fotósboltban. Több emeletes áruház volt, különböző részlegekkel. Csak az állványoknál eltöltöttem bő húsz percet. A legmeglepőbb az volt, hogy az eladók nagyrésze kipában, bozontos pajeszzel ült a pult mögött vagy segített a vásárlóknak a polcok között. Nem egy-két ilyen eladó volt, hanem mondjuk százból nyolcvan. Még sohasem láttam ilyet és ez nagyon érdekes volt. Furcsa belegondolni, hogy a háború előtt Budapesten, Nagyváradon vagy Máramarosszigeten is volt hasonló. Kár hogy már nincs, valamit örökre elvesztettünk.

Baywatch

Long Island egyik vége New York City-hez tartozik (Brooklyn és Queens), a másik pedig lassan eltávolodik a kontinenstől. Manhattant több híd köti össze Long Island-del, a Brooklyn Bridge ezek egyike. A szigeten több strand van és a tengerpart közelében szép kicsi városok, ahova sokan járnak pihenni. Mi is fürödtünk egy jót az óceánban. Kortárs filmművészetben járatosabb kollegáim szerint pont olyan volt a strand mint a Baywatch. A vizimentők nagyon komolyan vették a munkájukat, a strand védett szakaszán 20 méterenként ketten figyelték a strandot egy-egy magas kilátóról. Akiknek nem jutott kémlelőállás, azok gyakoroltak, tornáztak és szaladtak a homokban. Visszafele jövet ahelyett, hogy megint bementünk volna New Yorkba inkább egy bő órás kompozást választottunk romantikus esti napsütéssel.

Amerikában vezetni is más mint otthon. A ritmus nyugodtabb, kiszámíthatóbb, kevesen cikáznak a sávok között, a dudálás, tolakodás sem jellemző. Akinek gondja van a kressztáblák jelentésével az fellélegezhet; angoltudás nélkül viszont lehetetlen helyesen közlekedni.

A nyugodt stílus miatt könnyű arra gondolni, hogy milyen udvarias itt mindenki. Arra azonban legtöbbször hiába vár az ember, hogy egy mellékutcából vagy parkolóból kiengedje valaki. Ez valószínüleg nem gonoszság. A jog komoly dolog itt: az átlagamerikainak - ha már elsőbbsége van - eszébe sem jut lemondani róla.

Mázlista Medve szombaton megnézte a Niagarát. És hogy érezze is, felült egy hajóra, ami bevitte a vízesés alá. Élvezettel hunyorgott a napsütésben, jóízűen elcsodálkozott a vízesés erején és vizes lett mindene ami kilógott az esőköppenyből. De nem bánta. Rengeteg fényképet csinált és őt is fényképezték. Vajon hány gigabájt per másodperc sebességgel telnek itt a fényképezőgépek memóriakártyái?

A kommunikációnak és a kommunikáció hiányának ára van. Az utóbbi jelen esetben mérhető: húsz dollár. Az előbbinek az árát még nem tudom.

Harlem - Egyesek gettóként emlegetik, ahová fehér embernek nem ajánlatos menni. Másrészt az utikönyvben volt egy fejezet róla néhány látnivalóval, ezért úgy gondoltam hogy nem lehet nagyon veszélyes. Izgalmas hely. A feketék kint élnek az utcán; kiteszik a székeiket a járdára (mintha egy faluban lennének és nem egy forgalmas nagyvárosban) és beszélgetnek, figyelik a járókelőket, zenét hallgatnak hordozható zeneketyerékből. A parkban a srácok kosárlabdáznak, itt is hangos zene szól nagy hangszórókból. Nem volt ellenséges a hangulat, de néha egyhe félelemmel mentem el üldögélő csoportok mellett. Az egyetlen hely, ahol fényképezni mertem az a harlemi piac, itt ismertem még fel turistákat. Máshol én is próbáltam beleolvadni a környezetbe: ha máshogy nem, hát igyekeztem úgy csinálni mint aki tudja hova megy.

Amerikában a legtöbb hely ismerős, annyit láttam már filmeken őket. Amikor elvadult helyeket láttam egy-egy filmben, azt hittem, hogy a rendezői feladatok egyike megtalálni az ilyen ritka helyeket. Mostmár tudom, hogy nagyon könnyű helyszínt találni az ilyen filmekhez. Legtöbbször nem is kell a külvárosokba menni érte.

Azt is mondják New Yorkról, hogy a város, amelyik sohasem alszik. Az biztos, hogy éjjfél után egy kicsivel még javában nyüzsgött. A Times Square-en sikerült ilyen tipikusan amerikai teherautót fényképezni. A másik képen egy lowrider nevű jármű van. Ezeket a kocsikat úgy alakítják át, hogy mindegyik kerekét külön majdnem egy méternyire el lehet távolítani az alváztól. Egy ilyen konvoj vonult el táncolva a téren, néha egészen lehetetlen pózban.