Amikor az európaiak először kikötöttek a Húsvét-szigeteken, az óriási
faragott kőszobrok mellett egy maroknyi tengődő bennszülöttet találtak. Az
aprócska sziget, amit a legmagasabb csúcsáról be lehet látni, teljesen kopár
volt. Hogyan tudták mindenféle segédeszköz nélkül felállítani a néha 10
métert is elérő szobrokat?
Nos, a szigetet párszáz évvel azelőtt még erdő borította és az akkori
lakosok éltek mint hal a vízben, az őseik tiszteletére pedig egymás után
emelték a szobrokat fából ácsolt emelőszerkezetekkel - már ameddig volt fa.
Az érdekes az, hogy a sziget olyan kicsi, hogy látniuk kellett, hogy fogy a
fa - és mégsem tudtak leállni.
A sumérok egy óriási, szervezett birodalmat igazgattak sok évszázadig. Jól művelt területeik voltak, amiket óriási öntözőrendszerekkel öntöztek. Nagy városokat építettek, amik még ma is állnak - a sivatagban. Mi történt itt? A jelek szerint a folyókban található csekély mennyiségű só (amitől sósak a tengerek) az évszázadok során lerakódott a földben. A búza egy idő után már nem nagyon termett meg, ezért átálltak rozstermesztésre. Aztán már nem volt mire átállni. Az egykori birodalom helyén egy hatalmas sós sivatag maradt.
Ronald Wright hasonló példák sorában mutatja be, hogy a környezetszennyezés nem újkeletű dolog. A régi birodalmak összeomlásában nagyon sokszor szerepet játszott a "fejlődés csapdája": az emberek felélték a tartalékaikat. Jó esetben tovább tudtak lépni. Ha nem volt hova, akkor véres háborúk gondoskodtak arról, hogy csak annyi ember maradjon, amennyit el tud tartani a tönkretett föld. Mi most járunk ott, mint a Húsvét-szigetiek akkoriban. Még vannak tartalékaink, de már egyre kevesebb. Belátjuk az egész életterünket és tudjuk hogy nincs hova menni.
Létezik-e fenntartható fejlődés? Vagyunk-e olyan okosak, hogy lassítani tudjunk?
